Idén is együtt imádkozhattak Halottak Napján a temető csendjében a különböző felekezetek tagjai egy ökumenikus áhítat keretében a Ménfői Temetőben. A meghitt eseményen Bella Péter református lelkipásztor hirdette Isten igéjét, aki a Krisztusba vetett remény erejére hívta fel a hallgatóság figyelmét.

Az alábbiakban Hulej Enikő evangélikus lelkész személyes hangú, reményt hirdető jegyzetét olvashatjuk:

Gyermekkorom legmeghatározóbb személyei a nagyszüleim. Amíg a tanyán laktunk, közös udvarunk volt, s miután beköltöztünk a faluba, ha csak tehettem, náluk voltam. „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36) Isten ezzel az igével készített fel az őket érintő, közelgő nehézségekre. 2014 decemberében igés lapon kaptam meg, pár nappal azelőtt, hogy először hívtuk ki a mamához az ügyeletet.

Az ünnepi szolgálatok után siettem haza. Nagyon akartuk mindketten, hogy együtt legyen az egész család. Fantasztikus napunk volt! Hosszú idő után aznap újra náluk aludtam. „A legszebb karácsonyunk volt!” – mondta az esti ima után. Éreztem: az utolsó volt. Következő éjjel újra rosszul lett, majd egyre romlott az állapota, felkelni sem tudott. Mindennap hívtam telefonon – azért délelőtt, mert este már nem tudtunk értelmesen beszélgetni.

Január 28-án – áhítatra készülve – megnéztem az Útmutató másnapi igéjét: „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.” (Zsolt 23,4) Tudtam, mit jelent. A mama most fog elmenni. Hívtam a szüleimet azonnal. Igen, már szóltak a háziorvosnak, jöjjön gyorsan.

Hiába tudtuk, hogy otthon akar meghalni, a kórház felé kellett vennem az irányt, ha látni akartam. Pár perccel a mentő előtt értem oda. A vizsgálatokat kivéve végig vele lehettem. Hatalmas csoda volt az együtt töltött, közel négyórányi idő! Sokat beszélgettünk, felüdítő volt, milyen tiszta volt a tudata akkor. A műtő ajtajában köszöntem el tőle este nyolc órakor: „Én idáig jöhetek, de az Úr Jézus bent lesz veled ott is.” Mire ő így felelt: „Tudom, kislányom, és ez a legfontosabb.” A műtét után már nem ébredt fel. Isten igazat mondott. Már a halál árnyékának völgyében járt. Szüleim meglátogatták 29-én. Erre talán anyukámnak volt igazán nagy szüksége, hogy kezdje elfogadni az elfogadhatatlant.

Másnap én töltöttem vele egy órát. Végig beszéltem hozzá. A közös imádságainkat, igéket, amelyek épp eszembe jutottak, a számára oly drága úrvacsorai liturgia szövegét, a kedves énekeit mondtam a szinte élettelen test mellett. Háromszor éreztem: próbál válaszolni. Nyöszörgés? Lehetetlen! Egy arcizma se rándult, a gép monoton pittyegett, mama keze mozdulatlanul feküdt a kezem alatt. Elmondtam, hogy szeretjük, és nagyon fog hiányozni, de elengedjük, ha Jézus hívja. Csak menjen bátran. Békességben. Hittel. S hogy sok mindenért vagyok hálás, de a leginkább azért, hogy az Úrhoz vezetett.

Nagy vitám volt ezután a papával, aki nem értette, miért nem ébredt fel a mama, hiszen én, akit annyira szeretett, ott voltam. Mert itt már zárul a földi élet. Mert Isten azt mondta. Igen, biztos! Hazaértem, és éppen csak beszámoltam szüleimnek is minderről, amikor megcsörrent a telefon… Indultam vissza a tanyára, hogy értesítsem a papát. Igen, mindent hallott. És elment, mert szólt a hívás.

A vasárnapi istentiszteleten vettem úrvacsorát. Én ízleltem is az ostyát és a bort, de hiszem, hogy a feloldozást ő is megkapta. Hétfőn az influenzajárvány miatt elrendelték a látogatási tilalmat. Az Úr kegyelmes volt, hogy mellette lehettem a halála előtt. Hiszen azért akart otthon meghalni, hogy ne legyen egyedül.

2019. január 30-án hajnalban imádkozva vívódtam. Mondjam-e a papának, aki akkor már szintén abban a völgyben járt, hogy ma van a mama évfordulója? Nem kellett semmit mondani. Reggelre megállt a szíve.

Mekkora csoda, hogy az én büszke, bűneivel szembenézni nem akaró nagyapám, akinek a megtéréséért a mamával annyit küzdöttünk, halála előtt másfél héttel megoszthatott velem egy történetet: Jézus ott járt a betegágyánál, és beszélt neki a kegyelemről! S micsoda ajándék, hogy az Útmutató igéje által a halála előtti napon hazaküldött Isten, és látva azt a nagy testi nyomorúságot, tudtam imádkozni azért, hogy meghalhasson!

Utolsó találkozásunkkor értettem meg, mit is jelent pár nappal későbbi szolgálatom alapigéje: „…sem magasság, sem mélység […] nem választhat el minket Isten szeretetétől…” (Róm 8,39) Mi akkor ott egyszerre éltük át mindkettőt.