A 2022-es Evangélikus naptár címlapján színes (papír)emberek láthatók. Van, amelyik fut, a másik sétál, a harmadik botra támaszkodva, lassan halad, míg más kerekesszékkel közlekedik. Gyerek, fiatal, középkorú vagy idős. Sokféle szempontból lehet őket jellemezni. Különbözők, egyvalamiben mégis közösek: mindannyian a kereszt felé mennek.

Azokat jelképezik, akikről Jézus így szól az év igéjéül kijelölt mondatában: „…aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el…” (Jn 6,37) Az igéről Csepregi Zoltán, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora írt gondolatokat az ez évi Evangélikus naptárba. Alább ezt adjuk közre.

A „karantén évének” fullasztó beszorítottsága, helyszűke után szükségünk van erre a levegős, remény- és életteli felismerésre: van helyünk! Jézus működésének galileai húsvétján hangoztak el az év igéjének választott szavak. János evangélista három páskaünnepről számol be, és ezen a húsvéton (Jn 6,4) Jézus éppen a Galileai-tenger partján tartózkodott (Jn 6,1). A felfokozott ünnepi várakozás hangulatában került sor előbb a kenyérszaporítás csodájára (Jn 6,5–15), majd a mennyei kenyérről szóló jézusi tanításra a kapernaumi zsinagógában (Jn 6,24–39).

A 2022. évre választott ige is egy olyan mondatfüzérben foglal helyet (Jn 6,35–40), amely az „én vagyok az élet kenyere” kijelentéssel indul, majd Jézus az Atya akaratáról és a Fiú küldetéséről magyaráz a hallgatóságnak. Ez a néhány mondat csokorba gyűjti a jánosi teológia alapvető fogalmait, amelyek az evangéliumnak más fontos kulcsfejezeteiben is (Jn 1; 3; 17; 20) ugyanígy kapnak szerepet: a látás és a hit, az örök élet elnyerése és elvesztése, és ami ezek közül talán a leglényegesebb: mindebben az Atya a kezdeményező, ő küldi a Fiút, ő adja át a Fiúnak, bízza rá a hívők közösségét, mert ez az ő akarata. Mindez az alap, mindez azelőtt történik meg, hogy Jézus egyáltalán megszólalt volna a kapernaumi zsinagógában.

János evangélista nem unja hangsúlyozni, hogy a mi felismerésünk, a mi döntésünk, a mi első lépésünk előtt már megtörténtek a meghatározó események. Minden az Ige által lett (Jn 1,3), és Isten volt az, aki előbb szeretett minket (1Jn 4,19). Ezen a háttéren nyer értelmet az „aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el” igevers is. Azért jön, mert ez az Atya akarata, mert az Atya a Fiúra bízta a benne hívőket. És Jézus azért nem küldi el őt, mert a Fiúnak az a küldetése, hogy senkit se veszítsen el a rábízottak közül, hanem ossza meg velük a feltámadás és az örök élet boldogságát.

Ugyan az év igéjének választott rövid részlet nem nevezi meg pontosan, de a teljes mondatfüzér (Jn 6,35–40) nem hagy kétséget afelől, hogy itt az örök élet az a hely, ahová jövünk, és ahonnan senki nincs kizárva. A galileai páskaünnepen Jézus a váradalmakról, az eljövendő dolgokról prédikált, a hallgatóság figyelmét a mindennapi betevőről és az ünnepre sütött, az egyiptomi szabadulás emlékét felidéző kovásztalan kenyérről a mennyei kenyérre irányította. Jézus kapernaumi beszédének tárgya nem a múlt (a kivonulásra való emlékezés), de nem is a jelen, a szükségletek kielégítése, a „honnan vegyünk kenyeret?” problémája, hanem a jövő: „aki énhozzám fog jönni” (az eredetiben jövő idő), az mire számíthat, arra mi vár, azzal mi fog történni?

A Jézus által bemutatott és kilátásba helyezett jövő viszont nem nyitott, hanem jól előkészített és kimunkált jövő. Nem egy „bárhogy lesz, úgy lesz”, hanem futurum perfectum. És ennek a kész, az Atya által már elkezdett jövőnek, az örök élet ígéretének az a legfontosabb vonása, az a felvillanyozó üzenete, hogy nem zárt körű, nem a készlet erejéig tart, nincs regisztrációhoz kötve, mert van hely.

Ez az üzenet viszont már az előbbiektől eltérően nem János evangélista specialitása, hanem végighúzódik az egész kinyilatkoztatáson, az Ó- és Újszövetségen, Mózes könyveitől az evangéliumokig. „Van itt hely nálam, állj a kősziklára!” – szól az Úr Mózeshez (2Móz 33,21). „…tágas térre állítottad lábamat” – ujjong visszatérően a zsoltáros (Zsolt 31,9). Az Isten országát példázó nagy vacsora történetében a szolga jelentette urának: „…megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely.” (Lk 14,22) Visszatérve pedig János evangéliumához, maga Jézus biztosít bennünket a helyek bőségéről: „Az én Atyám házában sok hajlék van […]. És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.” (Jn 14,2–3)

2020-ban új logót kapott az Evangélikus Hittudományi Egyetem. A logó tervezésével foglalkozó munkacsoport három kreatív lépcsőben jutott el a Luther-rózsától a színes kis négyszögekből álló, torzószerű rajzig. Még felismerhetők benne a Luther-rózsa színei és a kereszt, de a szívet és a szirmokat már csak a nagyon beavatottak veszik észre. A munkacsoport számára a végeredményben fontos volt a töredékesség és – a kiindulási formával szemben – a tökéletes szimmetria hiánya. Hogy a kis négyszögek változatos összetételben csoportosulnak, hol érintkeznek egymással, hol nem. Ki-ki megfogalmazta, milyen asszociációkat ébreszt benne a rajz, és tud-e azonosulni ezekkel a gondolatokkal, kimond-e számára a logó valami fontosat az egyetem közösségéről és szolgálatáról. A „van még hely” üzenete ezekben a reflexiókban is helyet kapott. A Krisztus-követők családja mozgásban van, nyitott, kész a változásra és a növekedésre.

Van helyünk! Mindnyájan odabújhatunk Isten oltalmába, aki kicsit összébb húzza magát, a Lét teljességét, azt az erőt, amellyel kiárad a világba, és helyet szorít maga mellett teremtményének. Mind elférünk. Hazatalálunk.