Egyéves előkészítő munkálatok után tegnap sor kerülhetett az Evangélikus Presbiterek Országos Találkozójára. Ezen én veteránként vettem részt, mert ebben a ciklusban már nem vagyok tagja a presbitériumunknak, azonban éltem azzal a lehetőséggel, hogy a megüresedett helyre meghívást kaptam. A rendezvény egészét nézve nincs olyan részlet vagy mozzanat, melyet ne a tökéletesség legmagasabb fokával tudnék jellemezni.

Kezdem a külsőségekkel: lenyűgözött a rendezvény helyszínéül szolgáló megújult Hungexpo épülete! Még nem volt szerencsém ekkora egybefüggő üvegfalon át rácsodálkozni a budai hegyoldalra, a Citadellától egészen a János hegyi kilátóig húzódó panoráma túl a természeti szépségén, még személyes emlékeket is idézett bennem. Csakúgy, mint az Albertirsai úttól jobbra elegánsan az égbe nyúlú Szent László templom tornya. Aztán, hogy az épületnél maradjak, elkápráztatott a tisztaság, izlésesség és a kényelem. Emlékszem gyerekkorormban undorodtam a közös használatú mosdóktól, és az erre várakozó sorbanállástól. Teganap, nem hittem a szememnek, mikor kinyitottam a mosdó ajtót, és legalább 15 „kis ajtó” közül választhattam. Az előadó terem szintén nagyon kényelmes volt, teljesen lazán, elgánsan fogadta be az 1200-1500 résztvevőt. A színpadot szegélyező virágládákban vitorlásvirággal kombinált kék hortenziafejek díszelegtek, melyekről azt hittem selyemvirágok. Aztán belebotlottam a virágkötőbe, akitől megtudtam, hogy azok a csodálatos gyerekfej nagyságú hortenziák hollandiából származó élő vágott virágok voltak. További részleteket is kiemelhetnék, azonban nem arra érzek indíttatást, hogy az egész rendezvényről egy átfogó ismertetőt és személyes élményekkel tűzdelt esszét írjak, ezért az előző ráhangoló néhány gondolat után rátérnék két olyan élményemre, melyet lelkiismereti okokból fontosnak tartok leírni.

Az első, hogy a tegnapi napig az, hogy Evangélikus Egyház, számomra a magyarországi evangélikus gyülekezetetek összességét jelentette. Nem volt ismeretem arról, hogy mennyi kis sejt működik még az evangélikus egyházon belül. Nem tudtam, hogy milyen sokrétű a szociális és karitatív tevékenység az egyházon belül. Tegnapig nem hallottam az evangélikus cigány misszióról, nem tudtam a Kötcsén működő evangélikus közösségi és alkotóházról, mely tulajdonképpen szociális foglalkoztató, és – bár résztvettem a mozgáskorlátozottak által bemutatott Passion, de mégis csak  – tegnap tudatosult bennem  a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség Bárka Szakcsoportjának emberfeletti küzdelme is. Egyik szolgálatot sem lehet másképp végezni, csak azzal a szeretettel, elfogadással és alázattal, melyre Krisztus tanított minket. És a rendezvényen résztvevő szociális szervezetek képviselői pontosan ezt teszik minden áldott nap. Az evangélikus egyházat eddig én csak a saját templomunk falai közé passzíroztam, azon belül is inkább csak az ünnepnapokra fókuszáltam. Pedig túl a felemelő élményeken, és túl a saját kis közösségünkön, névtelen hétköznapi hősei is vannak a Magyarországi Evangélikus Egyháznak. Nem tudom elfelejteni annak a kb. 18 éves fiúnak az arcát, aki egy nála valamivel idősebb, erősen értelmi és testi fogyatékos fiút segített tolószékkel az ebédlőbe, és láttam azt is ahogy Őt mérhetetlen türelemmel és szeretettel megetette…

Keressetek rá az említett szervezetek honlapjaira! De ez utóbbi szervezet Kerékvilág című kiadványát szívesen kölcsön is adom bárkinek elolvasásra!

A másik ok, amiért indíttatást éreztem a gondolataim továbbítására az a következő mondat, melyet a program egyik szekcióbeszélgetéséből ragadtam ki: ” Az egyház morális kötelessége, hogy eltartsa önmagát. Ez elérhető lenne minden gyülekezeti tag 1-1,5%-os jövedelemarányos befizetésével.” Tudjuk, Szent István óta létezik egyházi adó. Akkor még kötelezően fizették, ma már tettszik, nem tettszik alapon választhatunk. A „nem tettszik” csoporttal nem foglalkozom. Azonban a „tetszik csoport” szimpatizálása, vagy választásának realizálódása is nagyon gyakran kimerül a szavak szintjében. Nem tisztem a bírálat, és a kampányolás sem, azonban szembesülve az egyház sokkal szélesebb körű szolgálatával, mint amit én eddig elképzeltem, vagy amiről ténylegesen fogalmam volt, így már, egyet tudok érteni a nagyobb mértékű és rendszeres adományozásra ösztönzéssel.

A mi gyülekezetünkben is számottevő az „eltűnt” kereszteltetők, esketést kérők, hittan táboroztatók és temetési szolgálatot kérők száma. Az egyház egészének működése szempontjából létfontosságú lenne a rendszeres  és inflációt valamennyire követő perselypénz, a gyülekezet növekedése, erősödése, és az SZJA 1%-ok minél nagyobb főben történő felajánlása. Összetett persze, hogy kik és hogyan lennének megszólíthatók, gondolom ez országosan megoldásra váró kérdéskör, de helyi szinten is el kellene érnünk, hogy ne csak a „törzsgárda” anyagi és tettekben megnyilvánuló hozzájárulása által működhessen a gyülekezetünk. Bár, azt is nagyon jó érzéssel tapasztalom, hogy bővül és megújul a tagság. Szóval nálunk még egész jó a helyzet: van remény a túlélésre! Mégis azt gondolom, kicsit ezen túl is látnunk kell. Magamon kezdem az önkritikát, hiszen tudom, hogy az országos offertóriumokhoz eddig hogyan álltam hozzá!

Árvai Katalin