A böjt általános vallástörténeti fogalom. A keresztény kultúrkörben a húsvétot megelőző negyvennapos időszakot nevezzük böjtnek – katolikus szóhasználattal nagyböjtnek –, amelynek első napja az úgynevezett hamvazószerda. A karácsonyt megelőző négyhetes időszakra, az adventre is jellemző a böjt gyakorlata, ez az úgynevezett „kisböjt”. A böjt eredetileg étkezési korlátozásokat jelentett, amelyek idővel más szokások időleges felhagyásával egészültek ki. A böjtölés az önvizsgálatot, a test és a lélek megtisztulását, az ünnepre való felkészülést segíti elő. A böjt liturgikus színe a lila, amely egyben a bűnbánat színe is.
A héthetes böjt a húsvéti ünnepkör része. A hamvazószerdával kezdődő és nagyszombatig tartó időszakba nem számítjuk bele a hat böjti vasárnapot, mert az egyház minden vasárnapot Jézus feltámadása ünnepének tart. Az utolsó böjti hetet nagyhétnek nevezzük.
Mivel húsvét mozgó ünnep a naptárban – a tavaszi napéjegyenlőséget (március 21.) követő első holdtölte utáni vasárnapon tartjuk –, böjt első napjának, hamvazószerdának sincs kötött helye. Legkorábban február 3-ra, legkésőbb március 9-re eshet. Február böjt első hónapjaként a régi magyar naptárakban a „böjtelő hava” nevet kapta, mert a farsang vége és ezzel a nagyböjt kezdete többnyire erre a hónapra esik. Március régi magyar neve „böjtmás hava”, mivel március a böjt második hónapja.
A böjti napok kialakulása
A húsvét előtti böjt kezdetben, a 2. században még csak kétnapos volt. Nagypénteken kezdődött, nagyszombaton folytatódott, és húsvétkor úrvacsoravétellel ért véget. A 3. században a húsvét előtti hét több napján is tartottak részleges vagy teljes böjtöt. A 4. századból fennmaradt adat szerint Rómában már háromhetes böjt előzte meg húsvét ünnepét. A ma is jellemző, hat vasárnapot átfogó böjti időszak az 5. század elejére alakult ki, bár már a 4. században tartottak negyvennapos húsvéti felkészülési időt. A negyven nap összhangban áll több, a negyvenes számmal összefüggő bibliai történettel, amelyek mindegyikében az új kezdet jelenik meg. Például Nóé idején negyven nap és negyven éjjel tartott az özönvíz, utána új élet kezdődött a földön. Mózes negyven napig volt a Sínai-hegyen, mielőtt megkapta a kőtáblákra vésett Tízparancsolatot, Izrael népe negyven évig vándorolt a pusztában, mielőtt beléphetett az ígéret földjére, Jézus negyven napig böjtölt a pusztában, mielőtt elkezdte földi szolgálatát. A negyvenes szám jelképes értelmű. S hogy a húsvét előtti negyven nap pontosan kijöjjön, a 7. században kezdték el szerdai napon (hamvazószerdán) a böjtöt. Az egyre inkább terjedő gyakorlatot az 1091-es beneventi zsinat törvényként erősítette meg.
Böjt, a lelki felkészülés időszaka
A kereszténység korai szakaszában Jézus feltámadásának ünnepén, húsvétkor nemcsak úrvacsorát vettek a Krisztus-követők, hanem ekkor tartották a keresztelést is. Így a böjti időszak a keresztelési előkészület – felkészülés, megtisztulás, tanulás – időszaka volt. A gyülekezet egésze imádkozással, böjtöléssel, bűnbánattal kísérte, támogatta a keresztelésre készülőket. „A későbbiekben is hordozott sajátos tartalmat a böjti időszak: a nyilvános bűnösök felkészítése az újrafelvételre, vagyis a gyülekezetbe való visszavételre” – írja Hafenscher Károly 2010-ben megjelent Liturgika című könyvében. Ugyanis Ádám és Éva paradicsomi kiűzetéséhez hasonlóan böjt első napján eltávolították az egyházból a nyilvánvalóan bűnösöket, akiknek megkülönböztetett ruhában kellett járniuk, és hamuval kellett megszórniuk fejüket. „Később – a bűnösök iránti szolidaritásból vagy a bűn mélyebb értelmezéséből fakadóan – egyre többen csatlakoztak az ilyen nyilvános bűnbánatot tartókhoz, mígnem a 9–10. században nyilvános gyakorlat lett az egyházban az ilyen rítussal kísért bűnbánat” – teszi hozzá a szerző böjttel kapcsolatos tanulmányában.
A kora kereszténység időszakától kezdődően a húsvétra való lelki felkészülést segítette az is, hogy böjt idején az átlagosnál több istentiszteletet tartottak. Sok gyülekezetben ez ma is jellemző gyakorlat.
Böjt első napja, hamvazószerda
Böjt első napja a „hamvazószerda” nevet kapta. Az elnevezéssel kapcsolatos szertartás gyökerei a 4. századig nyúlnak vissza. Azoknak a személyeknek, akik olyan bűnt követtek el, amely a közösségre is hatással volt, nyilvánosan kellett meggyónniuk, illetve bűnüket levezekelniük. Ezek a bűnös személyek böjt első napján, azaz hamvazószerdán zsákszerű ruhába öltöztek és mezítláb a templom kapujában várták a püspököt, aki bevezette őket a templomba. Ott elmondták a bűnbánati zsoltárokat, a püspök fejükre tette kezét, majd hamuval szórta meg őket. Feladta rájuk a vezeklők által viselt ciliciumot, amely lehetett durva szövetből készült ing vagy szögekkel kivert öv, esetleg lánc. A püspök ezután kirótta a penitenciát, azaz elmondta a vezeklésül kiszabott teendőket, és meghintette őket szenteltvízzel. Végül, ahogyan az Úr annak idején kiutasította Ádámot az Éden-kertből, úgy utasította ki az Úr házából a bűnösöket, akik a templom úgynevezett ádámkapuján keresztül távoztak a szertartásról. Az ádámkapun gyakran ábrázolták a paradicsomi kiűzetés jelenetét vagy például a kemény munka, a bűnök siratása, a végítélet szimbólumát. Az „ádámkapu” elnevezés nemcsak a bibliai Ádámra utalt, hanem a templomból a böjti vezeklés idejére kitiltott bűnbánókra is. Az idő múlásával már csak a vezeklők képviselőit, végül egy képviselőt küldtek ki a templomból, akit Ádámnak neveztek.
A böjt első napján az istenházából kiutasított bűnösök egészen nagycsütörtökig nem léphették át a templomküszöböt. Az ajtóban állva vehettek csak részt az istentiszteleten, illetve ott kérték a betérő hívek közbenjáró imádságát. Böjt utolsó hetében, nagycsütörtökön az úgynevezett „kegyelemkapun” léphettek be újra a templomba, ahol feloldozást nyertek. A kegyelemkapu timpanonjában általában Máriát mint az irgalmasság anyját ábrázolták, aki a mennyország kapujában ül.
Böjt első napján nemcsak a nyilvános bűnbánatot tartók fejére került hamu, hanem az alázat és a bűnbánat jeleként más gyülekezeti tagok is szórtak hamut saját fejükre. A 14. században megszűnt ugyan a nyilvános vezeklés szokása, de a hamvazkodás szertartása – kissé átalakulva – általánossá vált.
A római katolikus egyházban ma is létezik ez a böjt kezdeti szokás. Ennek keretében a pap keresztet rajzol a hívők homlokára az előző évi virágvasárnapi barka elégetéséből származó hamuval, miközben ezt mondja: „Emlékezz, ember, porból lettél, és visszatérsz a porba”, illetve „Térj meg, és higgy az evangéliumban!”.
A protestáns egyházakban hamvazószerdának nincs a fentiekhez hasonló kiemelt jelentősége vagy külön szertartása, ahogyan a böjtölésnek sem. Mivel a római katolikus egyházban hamvazószerda az ételektől való tartózkodás beköszöntét is jelentette – amelynek előírásai koronként és területenként eltérő lehetett –, a hívek húshagyókeddnek nevezték el az előző napot (farsang utolsó napját), mivel ezen a napon ehettek utoljára húst. A világ számos pontján ünnepségek, népszokások kötődnek e naphoz.
Böjt vasárnapjai
A húsvét előtti böjti időszak hat vasárnapot foglal magában. Az evangélikus egyházban a böjti vasárnapoknak is van latin elnevezése. Így böjt első vasárnapja az Invocavit vasárnapja, böjt második vasárnapja a Reminiscere, böjt harmadik vasárnapja az Oculi vasárnapja, böjt negyedik vasárnapja a Laetare, az ötödik böjti vasárnap a Judica, míg az utolsó a Palmarum. Ez utóbbi, a virágvasárnap egyben a nagyhét kezdetét jelzi. A nagyhét további kiemelt napjai: nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat, amelyet Krisztus feltámadásának ünnepe, a húsvét követ.
Böjti népszokások
A böjti időszakban szigorú szabályok szerint élték az emberek mindennapjaikat. Tilos volt mindenféle zenés-táncos mulatság: bál, lakodalom, koncert. A böjti ételek hús nélkül készültek, a nyers és aszalt gyümölcsök, főtt tészták domináltak. Sok területen az erjesztett korpaleves, a cibere volt a legjellegzetesebb böjti étel.
Nagyböjtben a lányok és a fiatal menyecskék egyszerűbb, sötétebb színű ruhát hordtak.
A szigorú böjti szabályok ellenére kialakult néhány jellegzetes böjti népi játék, például az úgynevezett karikázó. A tánctilalom nem vonatkozott erre a leánykörtáncra. Jellegzetes böjti játék volt még a cickomozás és a szinalázás is – nevüket az énekek kezdősorairól kapták.
Böjti vasárnapokon sok helyütt a lányok énekelve vonultak végig a falun, miközben kapus játékot játszottak. Voltak területek, ahol a legények böjtben sportjellegű játékokat játszottak, ilyen volt az úgynevezett csülközés is.